Beérkezett pályaművek

Fekete Zoltán

Költő csak az...

Költő nem az, aki csak verset ír

Költő csak az, kit azzá mart az élet.

lehántva róla minden külsőséget,

hagyva utána eleven sebet.

Költő csak az, ki érte megszenvedett,

mennyei kegy, hogy költővé lehet.

Ki szóvá gyúrja azt, ami belül éget.

Sátánnal vív, vérét adja a jóért,

pokolra megy a megfelelő szóért,

a versteremtő, szabadító szóért.

Ezen múlik, hogy vesztünk vagy nyerünk,

ezen múlik, mi történik velünk,

mert a szó az egyetlen fegyverünk!


Regény olvasása közben

Ne lássak mögötte írót

akármilyen arccal bírót,

pózt, mit felvett vagy levetett,

egyedül a történetet.

Nem a báb, mely életre kel,

csupán a lepke érdekel.

Lehet kezdő, lehet zseni,

csak rabul tudjon ejteni,

csak a mű legyen isteni.

Szerzője akárki lehet,

csak varázsolja el lelkemet,

alakítsa életemet.

Vakítson el csodás fénye,

ahogy jó anyám meséje

gyermekkorom idejébe'.

Az olvasó varázslót sejtsen,

kit soha el ne felejtsen.

Csodatevő múzsát hívni,

előtte el ne felejtsen,

mert csak így érdemes írni.

És ez után a vers után

lesz-é ki remegve félve,

tollat mer venni kezébe,

s belefog egy új regénybe?


Kossuth apánk ébresztése

A nagy országháborító,

szabadságra bátorító

Kossuth apánk körül csend lett.

Árva nélküle a nemzet.

Hiába pattan lovára,

hiába hív táborába,

senki nem lép a nyomába.

A feledés fátyolába

beburkolva, eltemetve:

odalett a regimentje.

Elveszett a végső csata.

Élünk mával megbékülve,

de nélküle

nagyon sötét az éjszaka.

Kossuth Lajos térvesztése

egy ország megtévesztése,

egy szép remény elvesztése.

Elkésett az ébresztése?

Reménykedem, hátha mégse.


Rémálmában ilyet Bosch látott

Élünk rettegéssel teli

az atomkor gyermekei.

Fenyegetés, földi pokol,

e földi világ haldokol:

elég egy őrült pillanat,

itt csak por és hamu marad,

kioltva minden életet,

por lesz, ki porból vétetett,

és minden élet megszakad,

beleőrül, ki megmarad.

Rövid, halálos csata dúl,

a pokol a földre szabadul,

halál trónol hullák hegyén,

porladó csonthegy tetején a

a szárnyas Sátán maga ül,

és gyászindulót hegedül,

és megszűnik múlt és jelen,

és maga a történelem.

Puskaporos hordón ülünk

és levegőbe repülünk.

Minden, ami él, te meg én,

a csillagrendszer peremén

a csillagrobbanás unt dolog:

a mindenség nélkülünk forog

tovább megszokott tengelyén.

Kanócot szorongat keze,

lesz egy őrült, nyugodj bele,

a világ őrültekkel tele.

Rémálmában ilyet Bosch látott,

ki a gyilkosnak is megbocsátott.

KOZÁK MARI írásai

Egyszer...

Egyszer te is voltál apró, majdnem belefértél a tenyerembe - tán szőlőszemnek hittelek, gördültél előttem - vigyáztam, nehogy leejtselek, ügyetlenül nyúltam feléd, egész a vállamig emeltelek - te ijedten néztél szét - majd hangosan nevettél és belekapaszkodtál a hajamba.

Akkor még fekete szálak gubancolódtak össze fejemen, nem ismerték az ősz szürke sóhaját - sokat veszekedtem fürtjeimmel, soha nem akartak egyenesen állni - mindig egymásba kapaszkodva viháncoltak, míg a fésű botladozott köztük.

Neked is fekete volt és olyan nagy, hogy nem győztem csodálkozni - csak ujjaimmal simogattam, a fésűt fiókba rejtettem - aztán egy reggel a fekete elveszett és majdnem vörös fürtök buktak a szemedbe.

Olyan lettél, mint a kirakati alvós babák, akiket érinteni sem mernek, nehogy bársonyos bőrük elolvadjon az érintéstől.

Én fehér ruhát adtam rád, illett sötét pilláidhoz - négy éves korodig csak fehéret hordtál - nem, nem hittek lánynak - igaz a focizás nem tett jót ennek a színnek, de nem bántam.

Egyszer te is voltál apró, tenyerem melegén ébredtél, s aludtál el - álmaid őriztem, festettem színesre - talán valóban mézízű szőlőszem voltál, és édesítetted a napjaim.

Nem emlékszem szomorú őszökre, csak virágos tavasz szaladt felénk, aranyos-levelű fák hajladoztak ablakunk előtt, mindig bodzaillatot hozott a szél, és a mosoly egész nap el nem hagyott minket.

Játék volt az élet, örökös nevetés, minden pillanatban egy ölelés kuporgott vállainkon, ujjaink nem engedték el az érintést - ha sírtunk is olykor, csak boldogság könnyek hulltak a földre, majd gyönggyé lettek... de mára mind elveszett.

Egyszer apró voltál - édes szőlőszem - világom drága kincse. Ma üres tenyerem, elveszett belőle a melegség. Hangom is elvitte messze a szél. Ujjaim fázósan fonódnak vállamra, szememből tovatűnt a valaha szikra.

Léptem mindig visszafordulna, keresve az utat mely hozzádig vezet. Álmom odaát a hegyeken vár, zöld mezőn bukdácsol, sárban ténfereg, ruhátlan árva akár azok a vén telek, melyek már nem öltenek magukra fényeket, jeges áradattal öntik le fáradt szívüket.

Egyszer apró voltál, tisztaszívű gyermek, s lettél mindenért rajongó majdnem férfi - akkor lett rád irigy a hajnal, s az életirigye - s vitt magával olyan messze...

Azóta ősz bolyong köztünk, szürke nappalok zavarnak perceket, s a pillanat az ajtó és ablak közt rekedt. Lépcsőn egy emlék kesereg, szavak hullnak a porba, arcom csak marja bánatrozsda.

Az érintés reggelre jéghideg, illatod párnán pihen és imát mond velem.

Egyszer apró voltál, szőlőszemnek hittelek ... varjak jöttek, feketék ... míg előttem gurultál, egy felkapott...ma egy angyal tenyerébe bujtatott.

REICHENBACH JÓZSEF


Harminc egy év!

(Dsida Jenő)

Harminc egy év,

Olyan, mint a hulló eső nyáron,

Vagy édesen nyújtózó álom,

Ami lelkedre örök jelt nyom.


Harminc egy év,

Ami a poros múltból simogat,

Szíved falára vésve csíkokat,

Doboló nevetésre hívogat.


Harminc egy év,

Mint valami úr életed felett,

Bárgyún, ha kell elnevet,

Mert lelked e világon szerethetett.


S ez a harminc egy év,

Földbe fektet, ha úgy akarja.

Sorsodat, ekképp csavarja,

Ha őt létezésed zavarja.


Harminc egy év


Összetört édes álom

Összetört édes álom csontjából

Tollat faragok,


S magamnak a bánat könnyeiből

Tintát kavarok,


Hogy a megnyúzott vágyakra oda,

Oda írjam én.


Taposva szalad akaratokon

A vert csata mén,


És az angyalok az éjszakában

Dalt dideregnek,


Hogy bizony a vaskos holnap több lesz

A sikerekben.

KLINGA FLÓRA

Ars Poetica

Hárfa húrt halkan hallatom

Fűszálként zeng a harmaton

És mint sötétségből napfény,

Úgy születik új eszmény.


A valóság ellenszere

Szavak színpompás tengere

A képzeletem mezején,

Egy végtelen márvány-regény.


Te vagy az örök bölcsesség,

És te vagy a szeszélyesség.

A szimfónia rejtelem,

De te vagy vezér hangjegyem.


Oh, titokzatos Természet!

Te magad vagy a Költészet.

Föld s folyó párviadala,

Összecsengő rímek dala.


Bár virág lennék réteden,

Bár dal lennék hangszereden,

Esőcsepp a zöld levélen

Vagy fény a ködös tengeren.


A dal

Ablakon besütő napfény,

Mint suttogó hangfoszlány,

Dalként szólal meg fülemben:

"Bár közel lennék hozzád."


Napsugár csillan a tavon,

Kis ház a Rhone partján áll.

Egyedül járok az utcán,

"Bár közel lennék hozzád."


Macskaköves utcákon át

Tejeskávé felhő száll,

Felfrissítve fáradt lelkem,

"Bár közel lennék hozzád."


Utcára hajló fák között

Csak megyek a hídon át,

És egyre távolodsz tőlem...

"Bár közel lennék hozzád."

N. Sebestyén Katalin


Erdő-varázs

Álmaim erdejében

védő karjaiban ringatott,

féltő szeretete

útjaim során kísértek.

Akácok, égerek,

bükkök, gyertyánok,

égig érő tölgyek, s fenyők.

Visszagondolok

hajdani erdeim sorára.

Akácos rengeteg orgonája

síró, bús hangja zúgón szól, s

szívemben hallom

ütemes ritmusát.

Ha majd mélyebbre költözöm,

az örök álmok országába,

érzéstelen rommá omol testem,

egy hang közelről azt súgja:

valaha én is

az erdő egyik fája voltam.


Estém

Napkorong felhőkbe csúszva,

mára végsőt lobban az alkonyat.

Fellegek vörösen felizzanak,

s fenségesen, méltón búcsúzik.

Szobám csendjét befonja a leszálló est,

kinn fáradt árnyékok meg- meghajolnak,

visszhang hallik végig az udvar szegletén,

fenyők ágai között neszek osonnak.

Fényt-tékozló csillaglámpák gyúlnak,

s bódult bogárhad lengi körbe-körbe.

Milliónyi kis bolygó ad világosságot,

éjsötét égbolton a Hold tündöklése

nappalt varázsol, s szellő szárnyán

gyorsan menetel az éjszaka.

Sáfrány-Tóth Kata

Vedlés

Sejtelmes spagettipántos ruha a selymes, kerekded, cédrusi menta illatú bőrön. Legyezőszempilla és íves szemöldök gyors lopott csókja. Kecses bokán arany bokalánc hullámzása. Ölelő karon kisded nyakba fúródása.

- Bárcsak én lehetnék a hattyúnyak ismerője! - idézte fel a férfi a hat évvel ezelőtti vágyat, és akaratlanul dúdolni kezdte a jólismert gyerekdalt: "Cédrusi menta, kajtai rózsa, / elmennék táncba, ha szép lány volna." Majd újabb emlék szívbemarkoló felvillanása: párás kocsiablak egy május esti erdei ösvényen, éktelen robaj, és egy májfoltos platánfa keszekusza ágainak berobbanása, ripityára törött szélvédő.

A férfi szemét becsukva átengedte magát a fülledt nosztalgiának, amelyről tudta, magányossá teszi. Bátor volt ahhoz, hogy ne várja meg a teljesség hét évét, és ő vessen véget a páros kapálózásnak, de most félt, hogy szembe kell néznie az egyébként új lehetőségeket hordozó, ám most még magányosnak tűnő jövővel. Tudomást sem vett a parton kanyargó hajóra váró kígyósorról.

Már hetekkel ezelőtt regisztrált egy beregi túrahajóútra, hogy végre elcsípje a pillanatot. A pillanatot, amely évente egyszer apró kis lények mesés varázslatos násztáncát idézi meg. A viseltes hajópadló végre koppant a súlya alatt, amint lábával elrugaszkodott a stégtől. Idén csak az ő súlya alatt. Eddig minden nyáron a spagettipántos kíséretében próbálkozott elkapni az igazi látványos rajzást. Most nélküle. Az öreg deszkák nyikorgása egy-egy halk szívéből kiszakadó zokszó volt. A hajó imbolygott a vízen, mintha megérezte volna a férfi terhét: a hatéves kapcsolat gyászát. Hogy miért történt így, még nem tudta megmagyarázni magának sem. A teher hatalmas kérdőjel formájában nyomasztotta éjjel-nappal, vajon jól döntött-e. Ahhoz a bizonyos életfogytig tartó összegabalyodáshoz ugyanis bátorsága rendszerint megtorpant, és kifogások oltogatták a kezdetben magas lángba szökő, majd hamuban izzó és végül elfüstölt lánykérést.

A férfi évek óta rendszeresen két jegyet váltott a túrahajóra, de sosem volt szerencséjük. Általában lemaradtak a nagy eseményről. A Machu Picchuval nem lehet hibázni. A Taj Mahallal sem. Ezek kövei állandóak, változatlanok, csak pénz és idő kell, s mindenkit képesek lenyűgözni. De a tiszavirágok! Ők mindig kifogtak rajtuk. Hol hamarabb érkeztek, hol később, mintha megcsúfolni akarnák. Vagy éppen várakozásra tanítani.

Most magányosan, a külvilágot kizárva koncentrált a csillogó vízfelület enyhén szélfodrozta redőire. Alkonyodott. Az erdő zenélt. Aranysárga nyakú, gesztenyebarna dolmányú gyurgyalag repdesett a közelben. Pici torka "prü-prü" hangot hallatott. Mögötte vörösbegy tűnt fel, szájában feketebodza bogyójával. A sűrű aljnövényzetből a fülemüle cresendója koronázta meg az ártéri koncertet. Majd lápi szitakötők és fecskefarkú lepkék tánca vonzotta a figyelmet. A táskákból sokmegapixeles kamerák, távcsövek kerültek elő. A hajó hangtalanul lebegett a tiszai gyertyányos egyik ártéri erdeje közelében - várva a pillanatot. És megtörtént a csoda, amire a spagettipántosssal hiába várt.

Remegni kezdett a víztükör. A mélyből először a hím tiszavirágok emelkedtek ki. A partra repültek, hogy levessék szűk ruhájukat. Egy páran azon nyomban rovarevő madarak gyomrában pihentek meg, de a szerencsések a víz felett cikázva, setesuta násztánccal keresték a Tiszától nekik szánt párt. Milliónyi színpompás rovar kavargott a levegőben. A leáldozó Nap hajszálvékony sugarai átvilágították testüket, és a férfi szembogara káprázott a szivárványszínű jelenségtől. Pici csápjuk, pontszemeik, pár centis vékony kis testük misztikus látványt nyújtott a nyári napforduló idején.

Mintha az istenek akarnának velük valamit üzenni. De mit? - a férfi megborzongott. Teste összes sejtje, idegszála kész volt befogadni az istenektől hozzá érkezett üzenetet. A közvetítők a pici tiszavirágok. Mese, varázslat, megmagyarázhatatlan földöntúli érzés. A férfi figyelt. Szeme nem rebbent, lélegzetét visszatartotta. A nagy találkozás után a nőstény petéit lerakva együtt halt a hímmel. A Tisza kivirágzott pár percre, és el is hervadt. Pillanat műve volt az egész, élet és halál egyszerre jelent meg a szeme előtt.

A férfi csak üveges szemmel látta a fehér tündérrózsa és a vízitök társulásait. A mesés táj a tiszavirágzással valósággal új emberré formálta. Szíve a tiszavirágok táncával volt tele. Kis szárnyuk, önfeláldozásuk, gyönyörű násztáncuk, a levegőben botladozó társkeresésük, a színek kavalkádja segítette megérteni szakítása miértjét. Ha a hat év alatt egyetlen tiszavirágféle élményük is lett volna, a hat évnek még hatvan évnyi folytatása is lehetett volna. Egyszerű, de mégsem jött rá magától. Mint ahogy gyerekkorában is mindig próbált elméleteket gyártani, ha az udvarukon növő dísznapraforgó nem nézett a Nap felé, csak kókadozott, fejét a föld felé ejtve. Aztán apja tanácsára meglocsolta, és a növény gyönyörű arccal tekintett fölfelé. Most ő néz a Nap felé. Meghalt egy kapcsolatnak, de a természet körforgása reményt adott neki: megtörténhet a tiszavirágcsoda az ő életében is egy várva várt váratlanul érkező pillanatban.

A hajó kikötött, a szerencsés utasok egyenként kezdtek kiszállni a kékre festett, nyikorgó beregi teknőből. Az új érzés tisztára mosta a férfi iszapos, süllyesztő, zavaros gondolatait.

A friss tiszai levegőbe ciprusi menta illata keveredett. Olyan, amilyen csak egyetlen nőnek lehet a védjegye. Aztán megpillantotta spagettipántost a hajó fakorlátjának háttal támaszkodva. Együtt utaztak, és észre sem vette.

- Szia! - szólt a férfi. Más nem jött ki a száján.

- Szervusz - vetette oda a spagettipántos, és elfordult a víz irányába.

Fölöttük egy ősi, égnek meredő kérgét dobálózva vedlő platánfa ága kornyadozott.


Keserédes habkarika

Kiszálltam a légkondicionált autóból, és elegáns fehér ingemet divatosan könyékig felhajtottam. Bőrdossziém a hónom alatt. Cipőmet féltettem az állati ürüléktől púpos úton, de kisebb-nagyobb szökkenésekkel végül a városszéli kutyamenhely rozsdás vaskapujától baleset nélkül jutottam el az első bódéig. Ügyvédbojtárként engem küldtek ki a telepre, hogy segítségül legyek az intézmény jogszerű működésében. Féltem kilépni a komfortzónámból. Kutyabarát lévén igyekeztem a munkára koncentrálni, és kevésbé tudomást venni a látványbeli elemekről, a szívbemarkoló hang-, és orrfacsaró szaghatásokról.

  • Jó napot! - fogadott egy érdes hang az egyik ketrec mögül. És előlépett egy kantáros munkaruhába öltözött, ápolatlan külsejű férfi. Tetőtől talpig végigmért. - Gondolom az akták miatt jött, nem hinném, hogy a családjának kellene innen egy kis szerencsétlen. Hangjában gúny és megvetés.
  • Jó napot, uram! Dr. Kökény Soma vagyok a Kiss és Társai Ügyvédi Irodától! - reagáltam szárazon a nem épp szíves fogadtatásra. Igyekeztem volna a tárgyra térni, és figyelmen kívül hagyni a csípős megjegyzést, amikor a borostás képű, messziről is ázott kutyaszőr szagú úr nagyra tátotta száját, és hahotázni kezdett. Látva nem kevés nemlétező fogát, fogorvos barátomat akartam neki ajánlani, de meggondoltam magam.
  • Gazok doktora, vagy doktorok gaza? - élcelődött olyan hangerővel, hogy azért még meghalljam. Szellemes megjegyzése meghökkentett. Így még nem vették célba identitásomat. - Arra! - bökött az iroda felé. Én az előbbi tánclépésekhez hasonlóan léptem fel a málladozó falú épület kopott járdájára.

Megfogadtam, hogy nem nézek egy ketrec felé sem, sőt a sírásnak, vonyításnak sem engedek... De félrepillantva pont egy szomorú szemű kistermetű eb szeme közé tekintettem. Legalább tíz hasonszőrűvel osztozott a szűkre szabott, rácsos lakosztályon. Vannak az életben olyan pillanatok, amelyek valamiért belemaródnak az ember tudatába. Ilyen anyám szomorú, zöld szemének tekintete egy kamaszkori feleselés után. Sosem tudom elfelejteni azt a szegyent és lelkiismeret-furdalást, amit szemeink találkozása után éreztem. És ilyen volt ez a kutyatekintet is.

Elhaladtam a ketrec előtt. Lopva visszapillantottam, megismétlődik-e a deja vu érzés. Igen. Ugyanaz az ijedt kutyaszem, behúzott farok, remegő orr, mint amit 20 éve átéltem....

Még akkor történt, amikor diákként kék színű iskolaköpenyt kellett viselnünk, amely alatt szégyenkezés nélkül megbújhatott a hamisított márkájú ruha, vagy éppen egy szőrös kiskutya. Nevemért sok lelki botütést értem meg:

  • Kökény, kökény, gyere erre somért! Erre csörög a kökény, arra meg a som! - hallgattam a sorozatos csúfolódást.

A nagyszünetben a házirend ellen lázadozók, és a fenti eset szószólói a füstölgő mosdóban bújtak el. De a barátaimmal alig vártam, hogy a harmadik emeletről a lépcsőket kettesével szedve viharozzunk le az udvarra. Ha lágyszívű ügyeletes tanárba botlottunk, még arra is rá tudtuk venni, hogy engedjen ki az iskola zöld kapuján, hadd vehessünk fillérekért három-négy illatos, színes habkarikát a szemközti Mandula Cukrászdában.

Egy májusi kiruccanásunkon találtuk a fekete-fehér gombolyagot, aki a zebrán mint jólnevelt kiskutya ballagott át. Orrát neki is csiklandozta a habkarika édeskés illata. Velünk állt sorba, együtt eszegettük a desszertet. Vakargattuk füle tövét, pacsit kértünk tőle, elkereszteltük Foltosnak. Becsengőkor teli szájjal futottunk vissza a zöld kapuhoz, ő meg csaholt mögöttünk. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, beültetjük magyarórára. A hetes jelentése után az utolsó padban az ölemben szorongattam szegénykét. Ő kérdő tekintettel nézett rám, izegni-mozogni kezdett. Az órán titkos jelbeszéddel mindenki értesült az új osztálytársról. Jóideig hallgatta a Toldit, majd Miklós temperamentumához hasonlóan egyszercsak kiugrott az ölemből, és a padsor alatt bátran kúszni kezdett előre, pont a tanári asztal felé. Kihajoltam a sorból, azonban félénk, halk füttyszómra füle botját se mozdította. Nedves orrával nyomot hagyott a parkettán. Farkával néha megcsapdosta az asztal fémlábát. Hogy a kongás ne legyen feltűnő, többen heves köhécselésbe kezdtek. Az osztály sose hallgatta ennyire lélegzetvisszafojtva Emese néni előadását. A cinkosságban egy ütemre vert a lázadó és eminens diák szíve. Én meredten figyeltem a faliórát, de annak másodpercmutatója is lassabban vánszorgott, mint szokott. Féltem a következményektől. Foltos csak kúszott előre és előre. Volt aki uzsonnája maradékával próbálta a padok között hátrébb csalni . Mindhiába. Már a második pad alatt járt, amikor Julcsiból kirobbant a nevetés az apró metszőfogak és a boka találkozásának köszönhetően. Foltos játékos kedvében hatalmasat vakkantott. A tanárnő ugrott egyet a katedrán.

Lesütött szemmel álltam föl Emese néni szigorú kérdő mondataira. Azon nyomban hónom alá kellett csapnom Foltost, és a tanárnő parancsára be kellett csengetnem egy osztálytársam kíséretében az összes iskolaszomszédba, nem az ő kutyájuk iratkozott-e be az 5.b-be. Ahogy kiléptem a zöld kapun, két kézzel szorítva új barátomat, azon szurkoltam, senki ne hiányolja, legyen kóborkutya, akit befogadok, magammal viszek nyaralni a Balatonra, és az ágyam mellett altatom.

Az első szomszéd az öreg cseresznyés néni volt. Naphosszat a kapuban üldögélt rozzant faszékén cseresznyefája alatt. Előtte a kisasztalon 10 dekánként kiporciózva sorakozott a vörösre érett diákcsemege. Délutánonként árulta őket a hazafelé tartó diákoknak. Mosolygott a kérdésemen, és én egy zacskó ajándékcseresznyével a zsebemben és a kutyával a kezemben továbbsétáltam. Nagy kő esett le a szívemről, amikor a katonás rendben álló hagymasorból előjövő szorgos bácsi is csak a fejét rázta. Harmadik csengőszóra aztán egy kövér, zsíros hajú néni nyitott ajtót. Miután elmondtam mondókám, összecsapta két kezét, hogy végre hazatalált az ő kis bitangja. Majd negédesen magához akarta csalogatni talált tulajdonomat. Foltos kétségbeesett tekintete, behúzott farka most is előttem van. Belém kapaszkodó mancsát annyi év után is érzem. Tenyerem izzadt, szemem könnyezett, álmaim szempillantás alatt szertefoszlottak. Hazugságot szimatoltam, de nem volt bizonyítékom. Keserű cseresznyés szájízzel mentem vissza az iskolába. A vagányabbak iszonyú jó csínytevésnek tartották a kutya iskolába járatását, és innentől kezdve növényhatározós nevemmel sem csúfolódtak. De én mit sem törődtem az akaratlanul kiharcolt elismeréssel. Álmom dugába dőlt. Kutya volt, kutya nincs.

Másnap egy villanypóznán láttam meg az ákombákomos gyermeki betűkkel megírt felhívást az elcsavargott Foltos képével. Még kereste a gazdája. Akkor tanultam meg, hogy a kutyatekintetnél nincs erősebb bizonyíték. Gyermeki megérzésem bizony nem csalt meg a negédes hangú, megjátszott lelkesedéssel kapcsolatban.

A múltbeli emlék gyorsan suhant végig elmémen. Az iroda felé vettem az irányt. Ott elintéztem a papírmunkát, és sietősen vettem célba a kijáratot. A ketreces úr a telep egyik szögletéből pimasz hangon vetette oda:

  • Viszlát Doktor Galagonya!
  • Viszlát, uram! Hamarosan találkozunk, csak akadt egy kis elintéznivalóm. - Odaszambáztam a vaskapuhoz, és óvatosan kinyitottam a nyikorgó kisajtót. Az lesütött szemmel kaparta tovább a földet.

Hónom alatt ott remegett a kis szőrös gombolyag, Habkarika, akit ezúttal nem hagytam magára.

RÓNOKI BERTALAN versei

ÁDÁM ORSOLYA MÁRIA


Lényeg

Mintha értenéd

az élet lényegét

lenne szemed kék

elcserélnéd Tonio Krögerét

teszed puhán, feszítve

végül úgyis ki leszel terítve

te vagy s tiéd az áldozat

olcsón már eladtad magadat

Minek? A hidegnek így is, úgy is kidobnak.

Mentsd hát meg hatszor szült arcodat

a csillagok némák és vakok

magamnak csak én vagyok

minden ember üvegfal mögött

s azt át sosem töröd.


Arcok, hangok,

ismeretlen viszonylatok

te ki vagy s én ki/vagyok?

Vagy talán ez a karma,

mármint a sorsnak,

vagy csupán ez minden tettem jutalma.

Kék fények,

sikoltó szirének

hogy kikötözted magad, mondd, mit érhet?

Hisz mi elvarázsolt,

megigézett

lett elűzhetetlen kísértet.


Anyád megjutalmazott

mikor a kárhozat

- te lettél áldozat-

a!h magával ragadott.


Nos hát, Ne félj!

Küzdj,

de sose üss!

Tégy hát örökös küzdelmedért.


A csillagok

alaktalan akaratok

elvetett félelemmagok


a gyökerek

megölnek

a családban csak gyötörnek

jó lennék áldozati ökörnek

ne remélj

meghaltál volna a semmiért

hisz nem tudtad

az orchidea

felfalja

a virágokat


nem tudtad

nem hitted

hogy senki

sem isten

sem ember

sem kísértet

nem ad választ a miértnek.


Ha szeretsz,

szereted apádat -

a madzag vége a széken és a hajodon -

olyan szörnyű volt, nem láthatta senki a ravatalon.

Vagy ha nőt szeretsz,

hát anyádat szereted

ki sosem értette, szerette szívedet.


Nos hát, várod-e szerelmet,

de vigyázz,

nincs választás

utad így vagy úgy...

tudod, minden jóság gyanús.


Kellemtelen

eme kitartó szerelem

hitem elvetem,

elvetélnek

a tétova remények

szörnyű teremtmények

mármint

az emberek

a fák gyötrelme

nincs hová menekülni

jó lenne elfeküdni

szelíd dombok alatt

hol már nincs senki és semmi mi elhagy

de te sose magadat!

Végül úgy is elvágják a torkodat


Szíved dobog

ismeretlen szólamot

szeretsz mindenkit

ki elhagyott


éhszomjan, étlen

eloltsam

kioltsam

a lángot

az életem

a fájdalmat csak szelíden,

ha kérhetem


na, ne

ezt azért ne tegye


Párbeszéd a múlt szerelmével


Szelíden szédülök,

sokadik hozzád szálló gondolat -

magának kisütött.
Futok lelkesen ámokot,

mondd, miért vagyok?


Hallgatag csendemért

vakon remegtél,

azt hitted engem szerettél.


Szerettelek, mint asszonyt szerethet a magány,

én voltam,

én voltam a haldokló hattyúleány.


Szomjad nem olthattam kedves,

gyógyír nem lehettem haldokló szíveden.


Szívem mi volt,

meglakolt, összetört,

nem volt átölelő ösztönöd.


Emeltelek volna

ha lett volna hozzá karom

akaratom.
Nem vagyok látomásod,

nem vagyok bátorító,

szelíd szívű asszonyod.


Nem vagy már senkim

de voltál angyalom,

mély poklok ölén

elérhetetlen Beatricém.
Egyensúlyozok őrület mesgyén,

csókod, csókod feledném.


Szabó Veronika

Bodzatánc

Napsütötte, árnytalan, meleg délután izzasztotta a földeken dolgozó emberek homlokát. Egyre nehezebbnek érezte fáradt, kérges tenyerük a kopott kapanyelet.

A közeli poros úton elhaladt néha egy-egy lovas szekér a többségében nádfedeles, tornácos vályogházak előtt, az akáccal szegélyezett útszélen rongylabdát rugdostak a mezítlábas fiúgyermekek.

A zsengekorú Szabó Mihály és a vele egyidős Gyuris Bandi a vasút mentén terjeszkedő bodzabokrok felé vették az irányt, hogy megtömjék zsákjukat a különleges illatú növények gyógyításra szánt szépséges virágaival. Foltozott nadrágjuk, cipő nélküli lábuk, agyonhasznált ingecskéjük erőteljesen mutatta a szegénység jeleit. Anyáik egészen kicsi koruktól fogva bátran engedték el őket akár egyedül is meghatározott területen belül bárhová, sőt olykor még arra is buzdították fiaikat, hogy vigyenek ebédet az aratásban, illetve más munkában tevékenykedő apjuknak, menjenek el a boltba, kérjenek kölcsön rokonuktól egy kis cérnát a ruhafoltozáshoz, ha az övék elfogyott és sürgősen kellett. Nem gondoltak arra, hogy lurkóiknak bármi bajuk eshet, hiszen akkoriban nem közlekedtek veszélyes járművek sehol. Az sem jutott eszükbe, hogy esetleg beléjük köthet, útjukba állhat, bánthatja őket valaki.

A kislegények vidáman cseverészve haladtak útjukon. Elképzelték, milyen csodásan szóló sípot és messzire lövő puskát fognak készíteni apjukkal abból a bodzaszárból, amit majd magukkal visznek a megszedett virág mellé.

Két zsidó kereskedő - Neumann Sándor és Berkovits Nándor - élt Királytelken a családjával. Igen jóravaló, szorgalmas, tiszteletre méltó emberek hírében álltak. Az idősebbek még ma is szeretettel emlegetik barátságos viselkedésüket, kedvességüket. Nem felejtik el, hogy akkor is adtak egy kis sót, vagy paprikát, ha a vevőknek esetleg nem volt pénzük, s megértően fogadták el a helyette adott két cső tengerit. Ha valakinek épp az esti lámpagyújtás előtt lett kevés a petróleuma, a boltosok szó nélkül nyitották ki pár percre az amúgy már zárva tartott üzletet. Nem volt olyan rászoruló ember a környéken, akiken nem szívesen segítettek volna. Többek között ilyenekért és végtelen emberségükért nyújtott szívszorító látványt a falu népének, amikor fegyveres csendőrök kíséretében 1944-ben mindkét családot a kegyetlen halálba hurcolták.

Mihályka és szülei a Berkovits családdal találkoztak gyakrabban, hozzájuk laktak közelebb.

  • Mit akarsz venni fiam? - kérdezte szolidan Nándi bácsi. A fiúcskának jól esett, hogy Berkovits úr ilyen szépen szól hozzá, és nem úgy, hogy "Mi kell?"

A bodzagyűjtéssel Sándor bácsi bízta meg az ifjú legénykét, aki magával hívta legjobb barátját. A kereskedő az eladás, felhasználás előtt évek óta a Szabóék padlásán szárította a virágot, esetenként két kenyeret vagy más élelmiszert adott cserébe.

A cimborák azon a bizonyos, derűsen kezdődő napon lassan értek a házaiktól messze található úti céljuk helyszínére. A korábban kitanultak szerint óvatosan szakították le kezeikkel az ernyőhöz hasonlító fehér virágokat. Előbb a talpuk alatt zöldellő fűre, majd mikor már szép nagy csomót alakítottak, a zsákjukban helyezték el elégedetten gyűjteményüket.

  • Jó sokat szedtünk! Ebből aztán lehet gyógyszert készíteni!
  • Ó, de fog örülni neki Sanyi bácsi! Meg anyánk is, hogy ilyen ügyesek voltunk, és még keresünk is vele! - csevegték.

Tőlük nem annyira távol, saját szülei földjén kapált a gróf Dessewffy család erdésze, a görbeorrú Kocsor Győző a menyasszonyával. Miután észrevette a fiúkat, felkapta földre tett, szinte állandóan magánál tartott fegyverét, s egyenesen feléjük sietett.

  • Csak nem a zsidóknak akarjátok vinni a bodzavirágot? - kérdezte gúnyosan.
  • Sándor bácsinak visszük! - válaszolták megszeppenve a kisfiúk.
  • Nem visztek ti innen semmit! Na, borítsátok ki gyorsan!

A gyermekek riadtan öntötték ki a szorgalmasan szedett, bárki által szabadon betakarítható, vadon nőtt orvosságnak valót. Rettenetes félelem fogta el szegényeket a férfi kiabálós hangjától, hatalmasnak tűnő termetétől, s megijedtek a gyilkoló eszköz látványától is.

Kocsor önelégült élvezettel nézte rettegésüket, miközben azon törte a fejét, hogyan ijeszthetne rájuk még jobban. Háttal egymásnak állította őket, s puskáját feléjük tartva ordítozott:

  • Na, most lőlek agyon benneteket! Álljatok rá a bodzára és táncoljatok! Na! Mi lesz?

A gyerekek remegő lábakkal tipegtek a virág tetején.

  • Na, most lövök! Na, most! - ismételgette, miközben hol egyikük, hol a másikuk irányába fordította a puska csövét.

Az ember menyasszonya - aki az állomásfőnök lánya volt - kacagva gyönyörködött a jelenet láttán, még a kapát is eldobta, annyira nevetett. Párjának tetszett, hogy szeretett hölgyének kedvére válik, amit ő csinál, ezért tovább folytatta aljas játékát.

  • Ne csak táncoljatok! Énekeljetek is, de nem akármit!

Az éneklést Bandi kezdte el bátortalan tekintettel, pityergéssel kevert elcsukló hangon: "Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő, miért csüng a könny ott fenn a hegyeken. Késmárk felől fújja a szél, árva magyar kalászokból panaszos a kenyér."

Mihálynak meg azt kellett eldalolnia, hogy "Éljen a Szálasi meg a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel, egy rabbi, két rabbi, megdöglött a fő rabbi, bátorság. Éljen Szálasi."

A fiúk ismerték ezeket a dalokat, azoktól hallották és tanulták meg, akik már 12 éves koruktól kötelezően a Levente mozgalom helyi csapatának tagjai voltak, majd a korhatár betöltésekor nekik is be kellett állniuk a leventék sorába.

Az iskolában szintén hangzottak el hasonló dalok, mint ahogyan az oktatásnak a zsidóellenesség is része volt. A pap, aki a hittant tanította, gyakran arra ösztökélte tanítványait, hogy zsidóboltban ne vásároljanak, csak keresztény boltban, s mindemellett arra, hogy református vagy evangélikus nőt el ne vegyenek, mert azok istentelenek, csak akkor házasodjanak velük, ha visszatérnek a katolikus hitre.

Kocsor megállás nélkül folytatta az ártatlan, gyenge gyermekek alázását. Senki nem volt a közelben, aki a fiúk segítségére lehetett volna. Gyors iramban letört egy szál csípősvesszőt a fáról, s azzal csapkodta a kicsik fejét és a fülük hátulját, akik nyakukat ösztönösen vállukba húzva, tenyerüket a sértett pontokhoz kapva próbáltak meg a további ütések elleni védekezést. Még ez sem volt elég az elvetemültnek, újabb kínzásokat eszelt ki.

  • Na, álljatok szembe és pofozzátok egymást! Nagyobbat! Még nagyobbat! Ne akarjátok, hogy én pofozzalak benneteket! - kiabálta, s közben menyasszonyával harsányan hahotáztak a pofonok csattanó hangján.

Cseppet sem hatotta meg őket az összetiport lelkű kisfiúk fájdalmas zokogása. Másik gonosz parancs következett:

  • Játszatok katonásdit! Meneteljetek! Kiabáljátok, hogy "Egy, kettő! Egy, kettő!" Hangosabban!

A fiúk kénytelenek voltak engedelmeskedni. Halálfélelem mardosta őket. A szabadulás reményében mindent megcsináltak. Megvédeni nem tudták magukat. Túl fiatalok voltak, s ha lett is volna fegyverük, nem tudtak volna vele mit kezdeni. Elfutással nem próbálkoztak. Valamelyest fel tudták mérni magukban, hogy úgysem jutnának messzire, Kocsor bizonyára elkapná, s talán még le is lőné mindkettőjüket.

  • Az apátok nyilas mindenit! Adok én nektek, zsidónak bodzát vinni! - folytatta ordibálását az erdész. Meg ne lássalak még egyszer benneteket!

Végül nagy nehezen elengedte a porig alázott, rémült, síró gyerekeket, akik bánattól terhelten, zsák és bodzavirág nélkül tértek haza.

Reszketve, elgyötörten léptek be az ajtón, s panaszolták el a Szabóéknál pont együtt beszélgető anyáiknak a velük történteket. A kétségbeesett asszonyok vizes ruhával próbálták mérsékelni a gyerekek vesszőnyomok okozta kipirosodott, sebes fejének és fülének fájdalmát, s átkot szórtak arra az alávaló ördögre, aki így elbánt a csemetéikkel.

Az apák csak este, munkából hazaérkezve tudták meg, mi történt. Mihály apja először dühösen, káromkodva járkált fel-alá, majd szomorúan, lehajtott fejjel, a tehetetlenség érzésével küzdve ült a karos lócán. Közben a másik gyerek apja is átjött, hogy megtanácskozzák, mi legyen. Egyikük sem mert szembe szállni Kocsorral. A grófoknál sem tettek panaszt, hiszen az urak biztos a kitalált hazugságokkal őket elhalmozó embertelen embernek adtak volna igazat.

A szülőknek pedig nem hiányzott, hogy nekik és a gyerekeiknek további bántódásban legyen részük, így a csúnya eset után is a szolgamódon történő folyamatos meghunyászkodást, a szűkös életet, a mindenbe beletörődést fogadták el a sorstól, de a családokban örökre megmaradt a szeretet, az egymásról való gondoskodás és a munkával való igyekezet a jobb élet felé.


Álljon meg a gyászmenet!

Nyár volt. Fáradtan andalogtak haza a vállukra vetett, alaposan megdolgoztatott kaszával az emberek a kellemes árnyat adó, akáccal övezett, poros, faluszéli úton. Napbarnított arcuk, szikkadt testük jelezte, hogy nem kívánkoznak másra, csak egy vacsorára, egy kis pihenésre, s asszonyuktól néhány kedves szóra. Útközben el-elbeszélgettek arról, mit hallottak, mit mondott be a rádió, mennyit nőtt a malac, milyen termés várható, s kifogyhatatlan, örökös témaként szerepelt az időjárás is. Pirkadatkor mentek, alkonyatkor jöttek, egyformán teltek a napok, mégis jó érzéssel töltötte el őket a megszokott együttlét.

Egyikük régóta hiányzott közülük. Az utóbbi időben igen halk szavúvá lett, gyengeségre panaszkodott. Súlyos betegsége gyötrelmeit élte át, s pár hét elteltével már nem nála volt az élesre fent arató szerszám, hanem valakinél, aki eljött, hogy magával vigye őt egy tágasabb, nyugodtabb világba. Felesége épp egy hete hívta szomorúan a tisztelendő atyát, hogy adja fel az utolsó kenetet, s egyben kérje az Istent, hogy bocsássa meg hites ura bűneit.

Az ember lecsukta a szemét. Pár éve még a halottkém feladata volt a halál beálltának megállapítása, de az utóbbi időben már a körzeti orvos feladata lett, hogy sajnálattal közölje:

  • Meghalt!

A harangozó kötelességtudóan jelezte a nép felé, hogy ismét eltávozott egy szeretett lélek. Férfi volt az illető, így kétszer csendítette meg a lélekharangot, amit nők távozása esetén háromszor szokott. A közeli utcák lakói riadtan érdeklődtek a kapuk előtti kispadon ülőktől, szomszédoktól, s a mellettük elhaladóktól, hogy kinek harangoznak, majd a hír sebesen terjedt szájról-szájra.

A megboldogultat szépen megmosdatták, állát felkötötték, ünneplő ruhájába öltöztették, kezét összekulcsolva a hasára helyezték, haját gondosan megfésülték. Két szemére egy-egy kétforintos pénzérmét helyeztek azért, hogy valakit nehogy maga után hívjon, a szelleme vissza ne járjon.

Este összegyűltek a rokonok, szomszédok, cimborák, ismerősök az éjszakai virrasztolásra. Az eltávozott a ház közepén feküdt egy lepedőn, s derékig volt betakarva.

  • Mintha csak aludna! - mondogatták néhányan.

Körülötte főként maguk hozta lócákon, székeken, foglaltak helyet a fekete ruhás gyászolók. A férfiak levetett kalappal a nyitott ajtajú pitvarban álltak meg, a középkorú és idősebb nők homlokán hegyesre volt igazítva a legsötétebb kendő. A diktáló asszony, Borcsa néni mondta hangosan jó előre az ima, vagy énekszöveg kissé elnyújtott sorait, amit aztán a többiek soronkénti sirató imája, éneke követett.

A temetést amilyen gyorsan csak lehetett, intézni kellett, mert a hőségben hamar terjedtek a szagok. A hozzátartozók könnyeiket törölgették, míg mások megállapították:

  • Már jó helyen van szegény, megváltás volt neki a halál.

A családtagok felkérték a papot és a kántort a szertartás udvaron, majd a temetőben történő lebonyolítására. Előbbi helyen készítették el a ravatalt, ami két, fehérrel leterített hokedliből állt, arra tették a koporsót, s az atya imáját, rövidke - inkább a szentek tetteit, szavait, mintsem az eltávozott életét méltató - búcsúztatását követően a háztól indultak el a végső nyughely irányába.

Általában négy, 14-15 év körüli lányra bízták a templomból a halottas házhoz szállított súlyos gyászlobogók vitelét. A menet első sorában mentek, őket követte a két egyházi személy, egy kétlovas stráfkocsi - amire az elhunytat tették fel a koporsójában -, s végül a gyászoló gyülekezet. A gyerekek a feladat elvégzéséért egy-egy fekete szegélyes, fehér, vagy csak tiszta fehér zsebkendőt kaptak ajándékba.

Négyük közül Ágika a sor jobb szélén vitte az iszonyú hosszúnak tűnő, nehéz rúdra rögzített, Jézus képét ábrázoló zászlót.

Az utat magas, terebélyes, termő eperfák szegélyezték. Ahogy lassan, bánattal, sajnálattal telve haladtak előre, a lány hirtelen valami féket érzett, amitől nem tudott továbbmenni, mint ahogyan a mögötte lévők sem.

A menet leállt. Ági felnézett jobbra, s meglepetten észlelte, hogy a lobogó beakadva szenved az ágak rabságában.

Próbálta finoman kiszedni, nem jött. Húzta, ráncigálta, de hiába, a lepotyogó nagy szemű, kívánatos termésen kívül nem érkezett semmi. A háttérben szörnyülködő szavak, kuncogó nevetgélések, sóhajtozások hallatszottak. Pillanatok alatt szájtáti, kíváncsi, bámészkodó csapat sereglett össze a fa környékén. Kíméletlen megjegyzéseket tettek, a történteket véletlenül sem állták meg szó nélkül.

Az ifjú hölgy harcba szállt a fával. Küszködött, viaskodott, tusakodott, zavarban volt, bár a halk kacajok hallatán a dolgot kicsit komikusnak vélte.

A kényszerű pihenőt a plébános úr próbálkozása törte meg. Csaknem földig érő reverendájában a vékony, törékeny leánykához lépett megoldani a kilátástalannak tűnő helyzetet.

  • Na, add csak ide nekem! - mondta határozottan.

Gyorsan átvette a lobogót, majd a kéklő ég felé pillantva szemügyre vette leendő cselekedetének célpontját, s bal kezét kissé felemelve teendője véghezviteléhez a Mindenható közreműködését kérte.

A kezdeti küzdelmek után ügyesen kiszabadította az akadályba szorult eszközt a hatalmas eperfa fogságából, amit alig látható mosollyal adott vissza hordozójának.

  • Viheted, de most már vigyázz, figyelj oda jobban! - szólt halkan a lányhoz.
  • Vigyázok tisztelendő bácsi! - hangzott a megszeppent válasz.

Ági erősen magához szorítva, óvatosan cipelte tovább a gondot okozót. Adagnyi szégyenérzete ellenére előre hajtott fejjel, még nevetése visszafojtásával kísérletezett.

Az elhunytat végül sikerült egyéb bonyodalom nélkül utolsó útján a sírkertbe kísérniük. A pap a kezében tartott szenteltvíz hintőből kiszóródó folyadékkal megáldotta az örökre lezárt fekhelyet és a gyönyörű virágokkal terített sírt, majd gondolataiba mélyedve mindenki csendesen távozott. A fiatalok visszavitték a templomba a kellékeket.

Út közben azt remélték, hogy a történtek az elindult lelket megmosolyogtatták, s vidáman távozott a dicső fény felé.

****************************

DR. NÉMETH ERVIN

Hittel növekedve

Egy kicsi fa mered az égre
a sziklás hegygerincen
nincs talaja
csak egy hosszú repedés
göcsörtös gyökereinek a hely kevés
felszínre buggyannak
mindent átkarolnak
mint törékeny csimotát
tartják óvón a suhanc fát
a törzs alig vastagabb
mint a csimpaszkodó gyökér
hosszan kígyózik lefelé
míg valami mohás talajt elér

Az apró magocska
mit szél repített magasba
repedés porába
élni akart, élni minden áron
táplálta őt néhány futó zápor

Nem hallgatott azokra
kik eleve kudarcra ítélték
csak hitt makacsul -
ennek köszönheti létét



A világ gazdagítása

"Azért vagy itt, hogy a világ gazdagabbá váljék
általad, s ha megfeledkezel a küldetésedről, magad
válsz szegényebbé." Woodrow Wilson


A teremtés ihlete
amint a mama az ételt keverte:
Nem csak ebéd született:
konyhaasztalon egy műremek!

S az élet szertartásai
a közös hálaadás, áhítat
a lelket melengető tisztelet
melytől az étkezés magasztosabb

Biztos pont volt a rohanás tengerében
mikor összeültünk vacsorához és ebédhez
munka, tanulás nem számított
a mama műve volt a középpont

Hétköznapjainkat ily egyszerűen gazdagította
miként gazdagíthatja ma az angyalokét
szívemet a főztje mindig felvidította
mikor a napi hajszában bánat ért

Mert nem csak a nagy dolgoktól
lesz világunk gazdagabb
"hétköznapi" apróságoktól
válhatsz nagyszerűvé te magad!


Húrtalan citerahad

Kányádi Sándor halálára

elment egy lelki társ
ki rólam nem tudott
bölcs szavaiban tanítás
nélküle ki vagyok?

ha olykor olvastam
írásra ihletett
a kéknél is kékebbre
festette az eget

vidámságot csillantott
megrendítő bánatot
végletek közt -
cserben mégsem hagyott

de mi lesz most
kitölthetik-e az űrt
mit távozásakor
gyászzenekar hegedült?

oly sokan mentek el
rémítő gondolat!
mit játszik nélkülük
húrtalan citerahad?

SEPSI SÁNDOR versei


A vágy, ha gerjed....


Vágyakozó tekintetem ajkaidra tévedt

amikor a szemeimbe néztél,

gondolatban már veled voltam,

s egy lágy ölelést kértél.


S én a karjaidba hulltam,

mint az őszi harmat,

ekkor a fülembe súgtad,

hogy te is ezt akartad.


Úgy váltam eggyé veled

ahogy a part az óceánnal,

azóta sem találkoztam

ilyen csábító leánnyal.


Látod a vágy mire képes?

Néha hegyeket mozgat meg,

de van, hogy tüzet éleszt,

s ebbe a szív is beleremeg.


A csoda most múlik el


A boldogság már messze távol,

de a magány oly közel,

s nem jön, nem jön semmi jel.


Az emlék magához láncol,

s az álom hirtelen illan el.

Érzem, hamarosan ébredni kell.


Minden gondolat a múltba réved,

hisz a múlt még oly közel,

eloszlik a szerelem a rózsaszín köddel.


Tudom, a szívem nem téved,

a csoda épp most múlik el,

s a valóság, a fájó csöndben átölel.


Szeretni kell az életet!

Szeretni kell az életet,

szeretni, mindörökkön át,

még ha nem is oly szép

mint amilyennek Te magad akarnád.


Becsülni kell az életet,

becsülni, hisz elillan egyhamar,

tegyen az ember bármit

amit szeretne, amit csak akar.


Hinni kell a jóban,

hinni, egy életen át,

tisztelni azt ki másoknak ad,

ki mások szívébe lát.


Bízni kell a sorsban,

s remélni, szép lesz a holnap,

lesz még öröm, kacagás,

s elfeledni azt, mi volt tegnap.


Feledni kell a múltat,

feledni, s nézni csak előre,

a jelenben élni, létezni,

s bízni sorsunkat a teremtőre.


Szeretni kell az életet,

szeretni, s lerázni az út porát,

felállni, tovább menni, bizakodni,

együtt, egy közös világon át.

Monda Margit

Tavasztündér

Fut, szalad a tavasztündér

Lobog a szoknyája,

Tarka virágkoszorúval

Lenszőke hajába.


Lába nyomán virág nyílik

Harmat száll reája,

Öröm, kacaj és vigasság

Szegődik nyomába.


Napsugár a két orcája

Szeme kéklő csillag,

Piros ajka reád kacag

Köszöni, hogy itt vagy.


Langyos szellőként megérint,

Jókedvet varázsol,

Nyisd ki jól a szemeidet,

Megláthatod bárhol.


Körülötted minden más lesz,

S te kirobbanó kedvvel

Öleled a napsugarat

Mind a két kezeddel.


Lábad előtt virágszőnyeg

Borít mezőt-rétet,

Beleszédülsz az illatba,

Elvarázsol végleg.


Jókedvű kis tavasz tündér

Fürgén szökken lába,

Karöltve a napsugárral

Átsuhan a nyárba.


Alföld

Legszebb vagy te nékem

Alföld a világon

Megnyugszik a lelkem

Ha lankáidat járom.


Suttogó fenyvesek,

Illatos akácok

Szőke árvalányhaj,

Csodás vadvirágok.


Mit nekem a hívó

Nagyvárosi fények

Itt minden hely ismerős

Ahová csak lépek.


Itt épít palotát

Legszebbet a gólya

Itt a legédesebb

A szerelmesek csókja.


Itt mondják legszebben

Azt, hogy Édesanya

Itt a legízesebb

Az a szó, hogy Haza.


Itt még jó az ember

Van hitele szónak

Ajkakról a nóták

Itt őszintébben szólnak.


Itt hoz víg madárdalt

A lágy tavaszi szellő

Itt a legkékebb

A virgonc bárányfelhő.


Csábíthatnak innen

Nagyvárosi fények

Drága magyar Alföld

Nem hagylak itt téged.


Visszavágyna lelkem

Idegen országból

Gyökértelen lennék

Távol a hazámtól.